Amikor nem elég a fém, akkor segítségül hívhatjuk a természetes anyagokat, csak úgy, kiegészítésképpen.
2007. december 31., hétfő
want to ride?
Amikor nem elég a fém, akkor segítségül hívhatjuk a természetes anyagokat, csak úgy, kiegészítésképpen.
2007. december 8., szombat
jelentés
Van egy pont.
Régóta nem volt vele dolgom. De úgy tűnik ma megint. Megint becsöngetett, és aztán át is lépte a küszöböt. Pedig senki nem kérte rá. Olyan ez most, mintha nem szeretethiány, hanem valami más lép fel. Nem a szeretet hiányát érzem, hanem inkább valami másét. Törődést. Törődést másoktól. Mintha nem függnék senkitől, viszont most tőlem sem függ senki. Átlátszóak vagyunk. Csak felületesek válaszaink. Aztán arra eszmélünk, hogy a válaszok még hagyján, de a kérdések is felületesek. Egyszerűen nem érdekel senki. Nem figyelünk senkire. Átlépnük a törődés hinyán is. Teljes közöny lesz úrrá rajtunk. De közöny az, amikor még magunk megismerése sem motiválja cselekedetinket?
Hiányzik a motiváció. A kulcs, amit régen eldobtunk. Úgy tűnik. Nem vesztettem el a motivációs kulcsomat. Az levenné a vállamról a felelősséget. Nem- nem. Itt bizony más van: eldobtam. Tudatosan cselekedtem...de akkor csak volt valami motivációm. Ez zsákutca. Nem tudom megfejteni mi zajlik itt benn. Pedig csak nekem van/volt kulcsom magamhoz. Talán valaki másnak? Szólhatna. Vagy egy lámpa, amivel a sötétben megtalálhatnám.
Megtalálnám. Kinytinám. Eszrevenném mi a helyzet.
Ha meg is találom a kulcsot, az okot miért vagyok ilyen, vajon tudnám orvosolni? Nem csak egy újabb akadály lenne?: lám, igen. Na, Jefe, ezért nem érdekled az embereket, és nem érdekelnek. Mert ez a gond, de hját ezen nem tudsz segíteni.
És akkor végre kinevetem magam. Mert kinevetni szeretném. A nevetés a félelem látszata. Valamint a kilátástalanságé is. Ha valami nem megoldható. Mert már mindegy mit reagálok. Nem a félelem legyőzése motivál engem azt ihszem ilyenkor. Kinevetem magam, mert látom: "Nesze, ennyi. Ez vagy! Hát nem látod? Csak te csinálod ezt magammal. És végleg ilyen is maradsz."
Aztán megpróbálok küzdeni. Küzdeni? Küzdeni...
Régóta nem volt vele dolgom. De úgy tűnik ma megint. Megint becsöngetett, és aztán át is lépte a küszöböt. Pedig senki nem kérte rá. Olyan ez most, mintha nem szeretethiány, hanem valami más lép fel. Nem a szeretet hiányát érzem, hanem inkább valami másét. Törődést. Törődést másoktól. Mintha nem függnék senkitől, viszont most tőlem sem függ senki. Átlátszóak vagyunk. Csak felületesek válaszaink. Aztán arra eszmélünk, hogy a válaszok még hagyján, de a kérdések is felületesek. Egyszerűen nem érdekel senki. Nem figyelünk senkire. Átlépnük a törődés hinyán is. Teljes közöny lesz úrrá rajtunk. De közöny az, amikor még magunk megismerése sem motiválja cselekedetinket?
Hiányzik a motiváció. A kulcs, amit régen eldobtunk. Úgy tűnik. Nem vesztettem el a motivációs kulcsomat. Az levenné a vállamról a felelősséget. Nem- nem. Itt bizony más van: eldobtam. Tudatosan cselekedtem...de akkor csak volt valami motivációm. Ez zsákutca. Nem tudom megfejteni mi zajlik itt benn. Pedig csak nekem van/volt kulcsom magamhoz. Talán valaki másnak? Szólhatna. Vagy egy lámpa, amivel a sötétben megtalálhatnám.
Megtalálnám. Kinytinám. Eszrevenném mi a helyzet.
Ha meg is találom a kulcsot, az okot miért vagyok ilyen, vajon tudnám orvosolni? Nem csak egy újabb akadály lenne?: lám, igen. Na, Jefe, ezért nem érdekled az embereket, és nem érdekelnek. Mert ez a gond, de hját ezen nem tudsz segíteni.
És akkor végre kinevetem magam. Mert kinevetni szeretném. A nevetés a félelem látszata. Valamint a kilátástalanságé is. Ha valami nem megoldható. Mert már mindegy mit reagálok. Nem a félelem legyőzése motivál engem azt ihszem ilyenkor. Kinevetem magam, mert látom: "Nesze, ennyi. Ez vagy! Hát nem látod? Csak te csinálod ezt magammal. És végleg ilyen is maradsz."
Aztán megpróbálok küzdeni. Küzdeni? Küzdeni...
2007. december 4., kedd
2007. december 3., hétfő
arctalan ordítás
Megint álom:
Kezdek úgy reagálni az álmaimban felbukkanó arctalan lényekre, hogy nem megijedek tőlük. Persze megijedni nem is tudnék, hiszen érzem jelentlétüket. Inkább akkor az van, hogy igyekszem én rájuk ijeszteni, és ebbe burkolni félelmemet tőlük.
Gyakran van, hogy tudom, ott van az ajtó másik oldalán valami/valaki aki vár rám. És nekem ki kell nyitnom az ajtót (miért kell?). Nem is várok, kirántom, és odarakom arcom az övé elé. Mintha beletolnám a képemet az övébe, ezzel is mutatva, hogy nem fordulok el, vagy kezdek el menekülni előle. Gyakran ordítok is mellé: és ő is. Látom, hogy nyitva a szája, egyebet nem is tudok felfogni arcából, hangot viszont ő nem ad ki.
És mindig. Mégis mindig én hagyom abba hamarabb az ordítást. Azzal, hogy felriadok. Volt, hogy arra ébredtem, hogy ugyanúgy cselekszem, mint álmomban, az ágyból felülve tolom az arcom egy meghatározott irányba. Csak itt nincsen arctalan valami. Legalábbis nem látható.
Kezdek úgy reagálni az álmaimban felbukkanó arctalan lényekre, hogy nem megijedek tőlük. Persze megijedni nem is tudnék, hiszen érzem jelentlétüket. Inkább akkor az van, hogy igyekszem én rájuk ijeszteni, és ebbe burkolni félelmemet tőlük.
Gyakran van, hogy tudom, ott van az ajtó másik oldalán valami/valaki aki vár rám. És nekem ki kell nyitnom az ajtót (miért kell?). Nem is várok, kirántom, és odarakom arcom az övé elé. Mintha beletolnám a képemet az övébe, ezzel is mutatva, hogy nem fordulok el, vagy kezdek el menekülni előle. Gyakran ordítok is mellé: és ő is. Látom, hogy nyitva a szája, egyebet nem is tudok felfogni arcából, hangot viszont ő nem ad ki.
És mindig. Mégis mindig én hagyom abba hamarabb az ordítást. Azzal, hogy felriadok. Volt, hogy arra ébredtem, hogy ugyanúgy cselekszem, mint álmomban, az ágyból felülve tolom az arcom egy meghatározott irányba. Csak itt nincsen arctalan valami. Legalábbis nem látható.
vizsgák
Jönnek. Egyre csak. Közben pedig itt a workshop is.
Ajánlatos:
http://szabadbolcseszet.elte.hu/mediatar/vir/szoveggyujtemeny/tartalom.html
Innen leszedhető jegyzet narráció órára.
Egyébként meg: készülőben a forgatókönyv, decemberben forgatás, aztán majd fel is rakom ide talán a kész butított verziót.
Ajánlatos:
http://szabadbolcseszet.elte.hu/mediatar/vir/szoveggyujtemeny/tartalom.html
Innen leszedhető jegyzet narráció órára.
Egyébként meg: készülőben a forgatókönyv, decemberben forgatás, aztán majd fel is rakom ide talán a kész butított verziót.
2007. május 29., kedd
quack
well well well, what have we here?
hm. a nyáron lehet, többet foglalkozom ezzel.
meg ilyenek.
addig is:
http://www.di.fm/
mindenki(t) öröm ér-e?
hm. a nyáron lehet, többet foglalkozom ezzel.
meg ilyenek.
addig is:
http://www.di.fm/
mindenki(t) öröm ér-e?
2007. április 22., vasárnap
tegnapi álom
Tegnap vmi nagyon beteget álmodtam.
El kellett jutnom Londonba egy autóval. Az úton gyorsan mentem, kicsit olyan volt, mint a Mechanikus narancs elején az autós jelenetben. Hiába kartam, nem tudtam megállni, és mindig piros jelzésű vasúti átkelőkön vezetett az utam. Visszagondolva, nem is én vezettem, inkább csak ültem az autóban.
Megérkeztem Angliába, és leparkoltam, és kerestem vmi hylet, ahol tudok venni parkolószelvényt, vagy mit. Tök fura volt minden, nem voltak magas épületek, mindenhonnan mozgólépcsők jöttek fel a felszínre.
Aztán találkoztam Timoval, aki körbevezetett a központban. Hirtelen eltűntek a mozgólépcsők, és helyettük öreg házak jelentek meg, keskeny, kacskaringós utcákat szegélyezve (hasonló volt Ókécskéhez). Az épületet, amit kerestem (nem emlékszem miért) ismerős volt, mintah már másik álmomban megjelent volna. A ház másik oldalán pedig megint a modern városkép volt. Aztán kerestem egy helyet, ahol le tudok parkolni egy hétre. De ekorra már nem autóm volt, hanem egy bézsszínű bicajom, amit beállíotottam az autók közé, és angolul elbeszélgettem az hely vezetőjével. (az egész egy nyitott betonplacc volt, felfestve fehér csíkokkal, hogy hova lehet parkolni, ennyiből+ egy irodából állt).
Meglepő volt, álmomban még sosem beszéltem idegen nyelven. (Hasonló volt, mint amikor egy poént álmodtam meg - de erről majd később).
Ennyiben tudnám összefoglalni.
El kellett jutnom Londonba egy autóval. Az úton gyorsan mentem, kicsit olyan volt, mint a Mechanikus narancs elején az autós jelenetben. Hiába kartam, nem tudtam megállni, és mindig piros jelzésű vasúti átkelőkön vezetett az utam. Visszagondolva, nem is én vezettem, inkább csak ültem az autóban.
Megérkeztem Angliába, és leparkoltam, és kerestem vmi hylet, ahol tudok venni parkolószelvényt, vagy mit. Tök fura volt minden, nem voltak magas épületek, mindenhonnan mozgólépcsők jöttek fel a felszínre.
Aztán találkoztam Timoval, aki körbevezetett a központban. Hirtelen eltűntek a mozgólépcsők, és helyettük öreg házak jelentek meg, keskeny, kacskaringós utcákat szegélyezve (hasonló volt Ókécskéhez). Az épületet, amit kerestem (nem emlékszem miért) ismerős volt, mintah már másik álmomban megjelent volna. A ház másik oldalán pedig megint a modern városkép volt. Aztán kerestem egy helyet, ahol le tudok parkolni egy hétre. De ekorra már nem autóm volt, hanem egy bézsszínű bicajom, amit beállíotottam az autók közé, és angolul elbeszélgettem az hely vezetőjével. (az egész egy nyitott betonplacc volt, felfestve fehér csíkokkal, hogy hova lehet parkolni, ennyiből+ egy irodából állt).
Meglepő volt, álmomban még sosem beszéltem idegen nyelven. (Hasonló volt, mint amikor egy poént álmodtam meg - de erről majd később).
Ennyiben tudnám összefoglalni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
