arctalan ordítás

Megint álom:
Kezdek úgy reagálni az álmaimban felbukkanó arctalan lényekre, hogy nem megijedek tőlük. Persze megijedni nem is tudnék, hiszen érzem jelentlétüket. Inkább akkor az van, hogy igyekszem én rájuk ijeszteni, és ebbe burkolni félelmemet tőlük.
Gyakran van, hogy tudom, ott van az ajtó másik oldalán valami/valaki aki vár rám. És nekem ki kell nyitnom az ajtót (miért kell?). Nem is várok, kirántom, és odarakom arcom az övé elé. Mintha beletolnám a képemet az övébe, ezzel is mutatva, hogy nem fordulok el, vagy kezdek el menekülni előle. Gyakran ordítok is mellé: és ő is. Látom, hogy nyitva a szája, egyebet nem is tudok felfogni arcából, hangot viszont ő nem ad ki.
És mindig. Mégis mindig én hagyom abba hamarabb az ordítást. Azzal, hogy felriadok. Volt, hogy arra ébredtem, hogy ugyanúgy cselekszem, mint álmomban, az ágyból felülve tolom az arcom egy meghatározott irányba. Csak itt nincsen arctalan valami. Legalábbis nem látható.