jelentés

Van egy pont.
Régóta nem volt vele dolgom. De úgy tűnik ma megint. Megint becsöngetett, és aztán át is lépte a küszöböt. Pedig senki nem kérte rá. Olyan ez most, mintha nem szeretethiány, hanem valami más lép fel. Nem a szeretet hiányát érzem, hanem inkább valami másét. Törődést. Törődést másoktól. Mintha nem függnék senkitől, viszont most tőlem sem függ senki. Átlátszóak vagyunk. Csak felületesek válaszaink. Aztán arra eszmélünk, hogy a válaszok még hagyján, de a kérdések is felületesek. Egyszerűen nem érdekel senki. Nem figyelünk senkire. Átlépnük a törődés hinyán is. Teljes közöny lesz úrrá rajtunk. De közöny az, amikor még magunk megismerése sem motiválja cselekedetinket?
Hiányzik a motiváció. A kulcs, amit régen eldobtunk. Úgy tűnik. Nem vesztettem el a motivációs kulcsomat. Az levenné a vállamról a felelősséget. Nem- nem. Itt bizony más van: eldobtam. Tudatosan cselekedtem...de akkor csak volt valami motivációm. Ez zsákutca. Nem tudom megfejteni mi zajlik itt benn. Pedig csak nekem van/volt kulcsom magamhoz. Talán valaki másnak? Szólhatna. Vagy egy lámpa, amivel a sötétben megtalálhatnám.
Megtalálnám. Kinytinám. Eszrevenném mi a helyzet.
Ha meg is találom a kulcsot, az okot miért vagyok ilyen, vajon tudnám orvosolni? Nem csak egy újabb akadály lenne?: lám, igen. Na, Jefe, ezért nem érdekled az embereket, és nem érdekelnek. Mert ez a gond, de hját ezen nem tudsz segíteni.
És akkor végre kinevetem magam. Mert kinevetni szeretném. A nevetés a félelem látszata. Valamint a kilátástalanságé is. Ha valami nem megoldható. Mert már mindegy mit reagálok. Nem a félelem legyőzése motivál engem azt ihszem ilyenkor. Kinevetem magam, mert látom: "Nesze, ennyi. Ez vagy! Hát nem látod? Csak te csinálod ezt magammal. És végleg ilyen is maradsz."

Aztán megpróbálok küzdeni. Küzdeni? Küzdeni...