álom

Tegnap megint fura álmom volt.
Egy hegy belsejében voltunk hatan-heten. A hegy belseje mégis olyan volt, mint egy könnyen omló homokbánya. Labirintus. XIX. századi emberek voltunk, és egy számomra emlékezetlen expedíción vettünk részt.
Volt velünk 2 keleti kisfiú, az egyik Satyajit Ray, a másik Mizoguchi Kenji. Ők hozták utánunk, vagy előttünk a csomagokat. Furcsa volt, hol volt náluk csomag, hol nem. Össze-vissza futkorásztak körülöttünk, és sokkal kisebbnek hatottak, mint kellett volna.
Omlásveszély terelt minket utunkon. Egyre inkább úgy tűnt számomra, hogy célunk sincs, hacsak az nem, hogy kijussunk innen.
Ez a labirintus nem volt zárt rendszerű. Úgy értem, gyakran lehetett kinézni a hegy oldalán, ahol óriási dzsungel terült el a végtelen horizonton.
Omlás itt- balra fordul. Omlás ott- jobbra fordul, nem arra nem lehet, visszafordul az előző elágazásig. Véget nem érő barangolás volt, ahol számomra a kétségbeesés vetett ágyat; a többieken nem látszott semmi ilyen.
Aztán egyszer Mizoguchi előre szaladt a járatba, egy kicsi emelkedőn. Omlás előlről. Ordítottunk neki, elindultunk felé, de közénk is omlott a homok. Aztán visszanéztünk, és láttuk, hogy óriási porfelhő indul el felénk a korábban már megtett út felől.
Mintha csak generálná az agyam a kétségbeesés intenzitását: eddig fel sem tűnő két oldaljáratot láttunk, ám, onnan is csak a törmelékfelhő szabadult ránk. Érdekes módon nem miattam aggódtam, hanem folyamatosan csak a kis Kenji járt az eszemben.
Mielőtt azonban elért volna ez is, meghallottam az óra csörgését. Ki tudja mióta csörgött...csak most, vagy az óra csengése alkotta volna meg azt a két (korábban fel nem fedezett járaton) felénk áramló porfelhőt?