álom

Szóval.
Ez most megintcsak súlyos vízióra sikeredett.
Az egész úgy kezdődött, hogy felszálltam egy Pesti buszra, és Lakiteleken leszálltam, ott fürdőnadrágba teremtem, és beleugrottan egy úszómedencébe, de gyorsan tovább is álltam, mert a buszt a következő (Könyvtár előtti) megállóban el akartam kapni. Miközben igyekeztem a megállóba, előttem volt amolyan vonatjegyautomata, amin Vili küldött nekem üzenetet (eredetileg hozzá utaztam volna). Az üzenetben az állt, hogy késik a vonat 300 percet (ami eleve fura volt, hiszen én busszal mentem volna), és hogy ő nem tud fogadni, emiatt Orsival csak egyedül tudok találkozni, és hogy foglalkozzak én vele egyedül (az egészet nem értem utólag, de ott minden olyan természetes volt, miért találkozzak Orsival pl.?), és emlékszem, hogy ezt írta: "Majd neked kell "Jerry Springfield-ezni" Orsit. Ezt meg aztán mégképp nem vágom.
De végülis felértem Pestre. Vili meg ott volt. Három táska volt nálam a délutáni órákban (a felutazásom este történt - kis napszak-zavar). A túra- a hátomon, a fekete táska a bal kezemben, valamint egy újonnan vásárolt.
Villamosoztunk. A táskát leraktam magam mellé. Egy olasz fickó mellettem bliccelt, ellenőrök jöttek. A szél kifújta a kezembeől a jegyet, de végül többszöri próbálkozás után még a levegőben elkaptam, itt magára hagytam a táskát. Aztán az olasz fickó elkezdett feleselni az ellenőrökkel, végülis leszálltak az egyik megállóban. Amikor elindult volna a villamos, akkor láttam, hogy nincs meg az új táska. Vilivel leugrottunk, és mint a Biciklitolvajok filmben, amikor üldözik a tolvajt, mindig csak egy sarkon eltűnő embert láttunk. Kettéváltunk.
Az egész terület fura volt. Kis belváros, több szinten kis utcák, labirintusszerű járatok.
Mintha egy egyetemi épületben futott volna be a tolvaj. Követtem. Egy nagy előadóban találtam magam. Hallgatók várták az oktatót. Én meg hozzájuk szóltam. Egy srác felállt, nehogymár egy ilyen fiatal oktassa őket. Én meg mondtam, hogy ez van, ha nem tetszik, ki lehet menni, vizsgám meg megbeszéljük. (Volt még valami konkrét párbeszédünk, de nem emlékszem már rá a fenébe is, pedig világosan emlékszem álombeli mosolyomra).
Aztán innen is kimentem. Vissza a labirintusjáratba. Találkoztam Vili bátyjával, majd Vili is jött. Nem találtuk meg a táskát.

Feltételezem, hogy felridathattam, vagy valamilyen szinten felébredhettem, mert a következő álomrész vizualitásában, hangultaában megegyezett az előzővel.
A szotir viszont egészen más volt. Maga voltam az ördög. Még sosem voltam valami megtestelült gonosz álmaimban. Láthatatlanul repkedtem ide-oda. Az emberek nem vettek észre, valamit kerestem. Aztán berepültem egy irodaszerű épületbe (abba, amin a nyáron dolgoztunk a Lövőház utcában, tisztán elmékszem az utcára). Ott fiatal nők és pár férfi rajzolgatott, agyagot mintáztak. Én beszálltam az ablakon, és szinte bámultam az első padban ülő lányt. Nem volt bennem rossz érzés, láthatatlan voltam. Mégis volt valami rossz benne. Mintha rámnéztek volna az emberek, nem pedig át rajtam. És akkor hozzájuk szóltam:
- Ti láttok engem?
- Hogyne látnánk. Berepültél az abalakon.
- Oké. Akkor ne ijedjetek meg, én most elmegyek. - szóltam, és kihátráltam az ablakon, és elszálltam. Amikor felrepültem a levegőbe, már más volt az alattam levő táj. Hasonló az első epizódbeli egyetemrészhez, labirintusszerű kis utcák, nagy XVIII. századi épületek, zárt udvarokkal. De én mindent láthattam. EGyre magasabbra szálltam, és nem tudtam megkapaszkodni.
Nem volt teljesen kontrolálhattalan a lebegésem, de nem akartam ilyen magasra kerülni. Aztán irányíthatóvá vált valamennyire ez az egész. Ereszkedni kezdtem, villamoskábelektől kértem nagyobb segítséget,m hogy lentebb haladhassak. Amikor leértem, láttam, hogy pár járókelő babkocsit tol, és a felső vezetékekhez csatlakozta, mint valami trolibusz, vagy villamos...teljesen megbénultak, mintha nem kaptak volna több energiát a mozgásuk folytatásához.



Még történt valami kisebb dolog ott a labirintusokban, visszatért egy olyan kis sikátor, amitől másik álmomban már féltem, most is bekukkantottam oda, de nem láttam semmit, továbbsétálgattam.


Aztán ténylegesen felébredtem.